Ha váláskor ragaszkodsz a gyerekeidhez, s felneveled őket, egész életükben utálni fognak. Életük minden rossz pillanatáért téged okolnak.
Ha átengeded őket nevelésre a másik félnek, magadat fogod utálni… Hm.
2009. március 6., péntek
2009. február 28., szombat
Kuncze ciántablettái
Kedves Kuncze Úr!
Feledékenységért nem kéne bocsánatot kérnie! Véleményem szerint ugyanis, egyetlen hibát vétett: elfelejtette, hogy az irónia az intelligens emberek „káromkodása”, és feltételezésem szerint nem ez a gyakorlat sem a Győzike, vagy Mónika showban, és talán Joshi sem a műveltség terjesztésének a „jó-Bharat”ja.
A magyarok viszont ezt látják (kapják) a médiából, sőt még fő műsoridőben sem Shakespeare szonettekkel „csatároznak” a képernyőn. Mit várt hát? Nem is érthetik. Mármint a zöme. Higgye el, a többi értette! Csak, … nem szereti a ciánt. Hm.
Mit sem számít, de én a mondanivalójával mélységesen egyetértek. És még csak bocsánatot sem kérek érte…
2009. február 14., szombat
Ehhez tényleg tanulni kell...! :D
Azt szeretném kérdezni, hogy mit jelent pontosan az ösztöndíj index kifejezés?
Köszönöm válaszát!
Köszönöm válaszát!
A korrigált kreditindex az adott félévet megelőző félévben az teljesített összes kredit, szorozva a hozzá tartozó érdemjeggyel, elosztva 30-cal, megszorozva az adott félévet megelőző félévben teljesített kreditek számával, elosztva az adott félévet megelőző félévben felvett kreditek számával (szakpáros képzésnél szakonként számolva, úgy, hogy az egyik szakjához sem tartozó krediteket mindkét szaknál figyelembe kell venni).
Ösztöndíj számítással kapcsolatban további részleteket a Főiskola Hallgatói térítési és juttatási szabályzatában talál, mely elérhető a http://tik.ektf.hu/index.php?fomenu=45&almenu=7 oldalon.
Ösztöndíj számítással kapcsolatban további részleteket a Főiskola Hallgatói térítési és juttatási szabályzatában talál, mely elérhető a http://tik.ektf.hu/index.php?fomenu=45&almenu=7 oldalon.
2009. január 7., szerda
A szív dolgai
A szív dolgai > kifejezések, állandó szókapcsolati rendszerek, funkciói, jelentései:
„Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan…”: Az idézet Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg című könyvének klasszikussá vált idézete. Nekem, életem meghatározója. Ennek szellemében neveltem magam, s gyermekeimet is. Nem minden esetben volt hasznos! Épp szombaton mondta a lányom, hogy sok mindenre megtanítottam az életben, s ezért nagyon hálás is nekem… Egyetlen dologra azonban nem taníthattam meg, mert én magam sem tudom: „Hogyan kell farkasok között élni, és életben maradni”.
Ez a világ nem a szeretetről, egymásra való odafigyelésről, az egymás (rosszabb esetben önmagunk) iránti felelősségvállalásról szól, bár minden ember ezt vallja magáról. Csak éppen NEM ASZERINT ÉL! És nekem nem (csak) nyitott szívvel kell járnom a világban, hanem nagyon is ki kell nyitnom a szememet, s időnként bizony az eszemre hallgatnom. Bármily érthetetlen, vagy hihetetlen dolgot vélek is felfedezni az emberekben.
Az idézetet megtartom, fenn hagyom a honlapom jelmondataként is, de a jövőben igyekszem körültekintőbben „bánni” vele…
A szív: Szervezetünk motorja. Több helyről hallottam, olvastam, hogy szívünk dobbanás-száma előre kódolt, meghatározott. Ha ez igaz, nem leszek hosszú életű. Mindig magas volt (90-106) a pulzus-számom, ami annyit jelent, hogy „az előre kódolt ütések száma” sokkal hamarabb elfogy, mint másoknál. Ez nem zavar. Sokkal nagyobb baj lenne, ha inaktív állapotban sokáig és lassan verne a szívem… hm.
„Szívem, lelkem…”: Igazából nem tudom, mi a különbség a kettő között. Vagyis azt, hol a határ. Tudom, hogy létezik, mert szeretni nem TUDUNK mindenkit, akit egyébként kedvelünk, jó embernek, jó társnak tudnánk elképzelni. Mégsem tudjuk megparancsolni magunknak, hogy kit szeressünk, és kit ne. A lelkem elfogadja, az eszemmel felismerek benne minden jót, mégsem tudok szerelmes lenni belé. És fordítva is igaz. Minden értelem ellene szól, hogy szerelmes legyek valakibe, még a lelkem is azt sugallja, hogy másra vágyom, mégis szerelmes leszek „arra méltatlan” férfiba. Megfejthetetlen…
Szívünk a köznyelvben szinte eggyé vált a szeretettel, szerelemmel. Elsőként mindenkinek ez jut eszébe. De, szívünk legmélyéről gyűlölni is ugyanolyan erővel tudunk. Sokáig hittem azt, hogy belőlem hiányzik ez az érzés. Azt gondoltam, hogy a gyűlölet egyet jelent azzal, ha valakinek rosszat kívánok, ha a halálát vágyom. Ezt én sohasem éreztem. Haragudni nagyon tudok, de ártani, átkozni nem. Azokat az embereket, akik nekem ártottak, csalódást okoztak, egyszerűen „csak” kizártam az életemből, s közömbössé vált számomra további sorsuk.
Viszont, vannak dolgok, amiket tudok gyűlölni. Ezek közül az első helyet az erőszak uralja. Minden formájában ellenzem, elutasítom. Tudom, furcsán hangzik ez egy „rendőr-anyuka” szájából, hisz maga a rendőrség is egy erőszakszervezet. Tekintve, hogy jelen élethelyzetünkben az abszolút béke egyébként is utópisztikusnak hangzik, úgy „egyeztetem össze” elveimmel, felfogásommal, hogy Ő maga is egy nyugodtabb életért dolgozik.
A békét szeretem, s szeretetemmel teszek érte, de „harcolni a békéért” – még a megfogalmazás is hátborzongatóan abszurd!!!
Gyűlöletem egy másik tárgya a „primitív média”. Nem hiszem, hogy bővebben ki kellene fejtenem…
Végül, de nem utolsó sorban, az én szívem egyet jelent a GYEREKEIMMEL. Értük és miattuk dobog! Két csodálatos, nagyszerű emberért, akiket érdemes teljes, tiszta szívvel szeretni, mert erre méltóbbakat nem ismerek!
Ez a világ nem a szeretetről, egymásra való odafigyelésről, az egymás (rosszabb esetben önmagunk) iránti felelősségvállalásról szól, bár minden ember ezt vallja magáról. Csak éppen NEM ASZERINT ÉL! És nekem nem (csak) nyitott szívvel kell járnom a világban, hanem nagyon is ki kell nyitnom a szememet, s időnként bizony az eszemre hallgatnom. Bármily érthetetlen, vagy hihetetlen dolgot vélek is felfedezni az emberekben.
Az idézetet megtartom, fenn hagyom a honlapom jelmondataként is, de a jövőben igyekszem körültekintőbben „bánni” vele…
A szív: Szervezetünk motorja. Több helyről hallottam, olvastam, hogy szívünk dobbanás-száma előre kódolt, meghatározott. Ha ez igaz, nem leszek hosszú életű. Mindig magas volt (90-106) a pulzus-számom, ami annyit jelent, hogy „az előre kódolt ütések száma” sokkal hamarabb elfogy, mint másoknál. Ez nem zavar. Sokkal nagyobb baj lenne, ha inaktív állapotban sokáig és lassan verne a szívem… hm.
„Szívem, lelkem…”: Igazából nem tudom, mi a különbség a kettő között. Vagyis azt, hol a határ. Tudom, hogy létezik, mert szeretni nem TUDUNK mindenkit, akit egyébként kedvelünk, jó embernek, jó társnak tudnánk elképzelni. Mégsem tudjuk megparancsolni magunknak, hogy kit szeressünk, és kit ne. A lelkem elfogadja, az eszemmel felismerek benne minden jót, mégsem tudok szerelmes lenni belé. És fordítva is igaz. Minden értelem ellene szól, hogy szerelmes legyek valakibe, még a lelkem is azt sugallja, hogy másra vágyom, mégis szerelmes leszek „arra méltatlan” férfiba. Megfejthetetlen…
Szívünk a köznyelvben szinte eggyé vált a szeretettel, szerelemmel. Elsőként mindenkinek ez jut eszébe. De, szívünk legmélyéről gyűlölni is ugyanolyan erővel tudunk. Sokáig hittem azt, hogy belőlem hiányzik ez az érzés. Azt gondoltam, hogy a gyűlölet egyet jelent azzal, ha valakinek rosszat kívánok, ha a halálát vágyom. Ezt én sohasem éreztem. Haragudni nagyon tudok, de ártani, átkozni nem. Azokat az embereket, akik nekem ártottak, csalódást okoztak, egyszerűen „csak” kizártam az életemből, s közömbössé vált számomra további sorsuk.
Viszont, vannak dolgok, amiket tudok gyűlölni. Ezek közül az első helyet az erőszak uralja. Minden formájában ellenzem, elutasítom. Tudom, furcsán hangzik ez egy „rendőr-anyuka” szájából, hisz maga a rendőrség is egy erőszakszervezet. Tekintve, hogy jelen élethelyzetünkben az abszolút béke egyébként is utópisztikusnak hangzik, úgy „egyeztetem össze” elveimmel, felfogásommal, hogy Ő maga is egy nyugodtabb életért dolgozik.
A békét szeretem, s szeretetemmel teszek érte, de „harcolni a békéért” – még a megfogalmazás is hátborzongatóan abszurd!!!
Gyűlöletem egy másik tárgya a „primitív média”. Nem hiszem, hogy bővebben ki kellene fejtenem…
Végül, de nem utolsó sorban, az én szívem egyet jelent a GYEREKEIMMEL. Értük és miattuk dobog! Két csodálatos, nagyszerű emberért, akiket érdemes teljes, tiszta szívvel szeretni, mert erre méltóbbakat nem ismerek!
A levegő a lélek
Torok, tüdő, légzőszervek, levegő >> kifejezések, állandó szókapcsolati rendszerek, funkciói, jelentései:
Összesítve: Számomra a légzés maga az élet. A levegő a lélek. Lehet, hogy a jellemünk, viselkedésünk a vérben, illetve tanult viselkedési formában rejlik, de a légzésünk független mindentől. Automatikus, mint minden váratlan eseményre adott reakciónk… amikor csak az ösztönünk működik, megelőzve minden gondolati cselekvést.
A lelkünk maga a levegő. Ha túlságosan izgatottak vagyunk, levegő után kapkodunk, ha elképedünk, megáll bennünk a „lélek”. Ha jól érezzük magunkat, mély lélegzetvétellel (és lecsukott szemmel) tesszük még kellemesebbé, mélyebbé az érzést. Visszatartott lélegzettel figyelünk, vagy várunk valamire… Sóhajtozunk, ha szerelmesek, vagy szomorúak vagyunk. Légzéstechnikákat alkalmazva meditálunk. Ősi keleti kultúrákban légzésre alapuló lazítási gyakorlatokat alkalmaztak a higgadt, megfontolt, tiszta gondolkodás érdekében… Lásd jóga.
Ezért, Mózessel ellentétben, én azt gondolom, hogy önmagunk az első levegővétellel leszünk. Ha nem veszünk levegőt, nem kezdődik el az életünk. Ha veszünk, megéljük az első fájdalmat, mely azt tükrözi, senki sem garantálja, hogy az élet egy fáklyásmenet.-- Fájdalmas és küzdelmes lesz. Azt is megtanuljuk, hogy minél erősebb a fájdalom, minél hangosabban „ordítunk”, annál erősebbek lesznek hangszálaink, annál hamarabb és jobban tágul a tüdőnk, miközben erősebbek leszünk, s egyre kevésbé fáj.-- Megtanuljuk, hogy az életnek ára van, s hogyan tudjuk a fájdalmat lerövidíteni. Később azt is megtanuljuk, hogyan örülhetünk neki.
Figyeljük csak meg; ha valaki nagyon örül valaminek, kinyílik a szája, de a legtöbb ember – főleg nők -, azonnal a szájuk elé teszik a kezüket. Legtöbb esetben mindkettőt. Miért? Biztosan nem attól tartanak, hogy hideg levegőt fognak bekapkodni, vagy beleszáll egy légy… A lelkünket őrizzük így. Azt a „torokszorító” örömöt, amit akkor, abban a pillanatban megélünk. Benn tartjuk, akaratlanul is.
Ha megijedünk, ugyanúgy a szánk elé kapjuk a kezünket, de a szánk csukva marad… Kívül rekesztve ezzel azt a veszélyt, amitől megriadtunk… De, a levegő bennmarad, „elakad a lélegzetünk”.
Megér egy próbát: Érintsük meg a szánkat valamelyik ujjunkkal minél nagyobb felületen (ne ujjbeggyel, hanem „hosszában”), csukott szájjal, s úgy, hogy az orrunkon se áradjon ki levegő. Nem fogunk érezni semmi különöset.
Ha ugyanezt megismételjük kissé nyitott szájjal, s gyengén kiáramló levegővel, meg fogunk lepődni! Legkevesebb, hogy egyfajta gyengédség fogja átjárni szívünket… Ha van társunk, érdemes egymáson kipróbálni, akkor talán még némi erotika is vegyülhet a kísérletbe…
Lehet-e levegő nélkül nevetni? Mindegy, hogy be- vagy kiáramló nélkül! Nem fog menni! Az orrunkon kellemesen lágy levegőt fújunk ki, még mosolygás közben is.
Van, aki a tengert (pl. én), van, aki a hegyeket, és van, aki a végtelen rónát, pusztaságot imádja. Mindegyikben van valami közös; a monumentalitás. Hol szárnyalhatna szabadabban a „lélek”, mint kinn a végtelen, kristálytiszta levegőjű „szabad”-ban, ahol mi magunk eggyé válhatunk a végtelennel? Megsemmisülhetünk, „megszűnhet anyagi” létünk. Ahol egyszerre érezhetjük, milyen kis mikro-porszemek vagyunk, s mégis milyen nélkülözhetetlen részecskéje a végtelennek. Mint a csepp a tengerben…
Amikor egy csecsemő – egyéb módon kifejezni nem tudván magát – kétségbeesetten sír, teljesen kipréseli a levegőt magából, szinte elkékül. És miután végre édesanyja vigasztaló karjai között találja magát, még sokáig „csuklás-szerű” levegővétellel hüppög. Hirtelen, és minél gyorsabban visszakapni lelkének „kipréselt reményét”.
De, mi is az a levegő? Egy ember egy óra alatt kb. 20 liter oxigént „fogyaszt” el, ami a levegő összetételének csak 20-21 %-a. Amit beszívunk, több mint 76-78 %-ban nitrogén, 0,7-1,2 %-ban argon, picinyke hélium, neon, xenon, szén-dioxid, még kripton is, valamint néhány egyéb összetevő, mint ózon, ammónia, savszármazékok… >> mind, mind az Univerzum kis arányú komponensei. Nincs rá remény, de érdekes lenne egyszer megtudni, hogy maga a Föld aránya az Univerzumhoz képest, megegyezik-e az összetevőkével…? Hm.
Összesítve: Számomra a légzés maga az élet. A levegő a lélek. Lehet, hogy a jellemünk, viselkedésünk a vérben, illetve tanult viselkedési formában rejlik, de a légzésünk független mindentől. Automatikus, mint minden váratlan eseményre adott reakciónk… amikor csak az ösztönünk működik, megelőzve minden gondolati cselekvést.
A lelkünk maga a levegő. Ha túlságosan izgatottak vagyunk, levegő után kapkodunk, ha elképedünk, megáll bennünk a „lélek”. Ha jól érezzük magunkat, mély lélegzetvétellel (és lecsukott szemmel) tesszük még kellemesebbé, mélyebbé az érzést. Visszatartott lélegzettel figyelünk, vagy várunk valamire… Sóhajtozunk, ha szerelmesek, vagy szomorúak vagyunk. Légzéstechnikákat alkalmazva meditálunk. Ősi keleti kultúrákban légzésre alapuló lazítási gyakorlatokat alkalmaztak a higgadt, megfontolt, tiszta gondolkodás érdekében… Lásd jóga.
Ezért, Mózessel ellentétben, én azt gondolom, hogy önmagunk az első levegővétellel leszünk. Ha nem veszünk levegőt, nem kezdődik el az életünk. Ha veszünk, megéljük az első fájdalmat, mely azt tükrözi, senki sem garantálja, hogy az élet egy fáklyásmenet.-- Fájdalmas és küzdelmes lesz. Azt is megtanuljuk, hogy minél erősebb a fájdalom, minél hangosabban „ordítunk”, annál erősebbek lesznek hangszálaink, annál hamarabb és jobban tágul a tüdőnk, miközben erősebbek leszünk, s egyre kevésbé fáj.-- Megtanuljuk, hogy az életnek ára van, s hogyan tudjuk a fájdalmat lerövidíteni. Később azt is megtanuljuk, hogyan örülhetünk neki.
Figyeljük csak meg; ha valaki nagyon örül valaminek, kinyílik a szája, de a legtöbb ember – főleg nők -, azonnal a szájuk elé teszik a kezüket. Legtöbb esetben mindkettőt. Miért? Biztosan nem attól tartanak, hogy hideg levegőt fognak bekapkodni, vagy beleszáll egy légy… A lelkünket őrizzük így. Azt a „torokszorító” örömöt, amit akkor, abban a pillanatban megélünk. Benn tartjuk, akaratlanul is.
Ha megijedünk, ugyanúgy a szánk elé kapjuk a kezünket, de a szánk csukva marad… Kívül rekesztve ezzel azt a veszélyt, amitől megriadtunk… De, a levegő bennmarad, „elakad a lélegzetünk”.
Megér egy próbát: Érintsük meg a szánkat valamelyik ujjunkkal minél nagyobb felületen (ne ujjbeggyel, hanem „hosszában”), csukott szájjal, s úgy, hogy az orrunkon se áradjon ki levegő. Nem fogunk érezni semmi különöset.
Ha ugyanezt megismételjük kissé nyitott szájjal, s gyengén kiáramló levegővel, meg fogunk lepődni! Legkevesebb, hogy egyfajta gyengédség fogja átjárni szívünket… Ha van társunk, érdemes egymáson kipróbálni, akkor talán még némi erotika is vegyülhet a kísérletbe…
Lehet-e levegő nélkül nevetni? Mindegy, hogy be- vagy kiáramló nélkül! Nem fog menni! Az orrunkon kellemesen lágy levegőt fújunk ki, még mosolygás közben is.
Van, aki a tengert (pl. én), van, aki a hegyeket, és van, aki a végtelen rónát, pusztaságot imádja. Mindegyikben van valami közös; a monumentalitás. Hol szárnyalhatna szabadabban a „lélek”, mint kinn a végtelen, kristálytiszta levegőjű „szabad”-ban, ahol mi magunk eggyé válhatunk a végtelennel? Megsemmisülhetünk, „megszűnhet anyagi” létünk. Ahol egyszerre érezhetjük, milyen kis mikro-porszemek vagyunk, s mégis milyen nélkülözhetetlen részecskéje a végtelennek. Mint a csepp a tengerben…
Amikor egy csecsemő – egyéb módon kifejezni nem tudván magát – kétségbeesetten sír, teljesen kipréseli a levegőt magából, szinte elkékül. És miután végre édesanyja vigasztaló karjai között találja magát, még sokáig „csuklás-szerű” levegővétellel hüppög. Hirtelen, és minél gyorsabban visszakapni lelkének „kipréselt reményét”.
De, mi is az a levegő? Egy ember egy óra alatt kb. 20 liter oxigént „fogyaszt” el, ami a levegő összetételének csak 20-21 %-a. Amit beszívunk, több mint 76-78 %-ban nitrogén, 0,7-1,2 %-ban argon, picinyke hélium, neon, xenon, szén-dioxid, még kripton is, valamint néhány egyéb összetevő, mint ózon, ammónia, savszármazékok… >> mind, mind az Univerzum kis arányú komponensei. Nincs rá remény, de érdekes lenne egyszer megtudni, hogy maga a Föld aránya az Univerzumhoz képest, megegyezik-e az összetevőkével…? Hm.
Hideg, meleg...
Hideg, meleg > kifejezések, állandó szókapcsolati rendszerek, funkciói, jelentései:
Hideg: szeretem. Nagyon hideg időben minden sejtemben érzem, hogy élek. Tiszta, oxigéndús levegőt szívhatok be, melytől kitágul a tüdőm. Szeretek havat lapátolni, sétálni a hóesésben, megmosakodni az első, frissen hullott hóban, fürödni az ősz dércsípte szín-kavalkádjában, gyönyörködni a hófehér tájban, az ereszek alján csöpögő jégcsapokban, a tó jegén ütött repedések szivárványszínben pompázó látványában. Nyáron esőben sétálni, és – biztonságos helyről – bámulva csodálni a viharokat.
„Nem olvad meg a jég a szájában”: Morc, savanyú, humorérzék nélküli emberek. Nem a kedvenceim. Ha lehet, menekülök a közelükből, s kerülöm a társaságukat.
„Dermesztő félelem”: Azóta ismerem az érzést, amióta anya vagyok. Felejthetetlen pillanatok rögzülnek az ember emlékezetében, sajnos, amitől életem végéig „kiráz a hideg”.
„Megfagy a vér az ereimben”: Olyan helyzetek, emlékek, események, negatív élmények, amik különböző intenzitású, (de mindig erős) félelem-érzetet keltenek bennem. Egy ideg-impulzus fut át a gerincvelőmön, amit fizikailag is érzékelek, az adrenalin-szintem csúcsokat dönget, s másodpercek töredéke alatt kell úrrá lennem rajta, hogy cselekedni, segítni tudjak. Eddig sikerült…
Meleg: Csak a tavaszi langy-meleget, vagy az őszi vénasszonyok nyarát szeretem. Az első, valóban szívet-lelket melengető lágy, még gyámoltalan napsütést, vagy a már gyengülő, fáradt, de még sziporkázó fényjátékokra képes őszi napsugarakat. Mindkettő magába szív, átölel, melegíti a testemet, simogatja az arcomat.
Meleg: homofób, szexuálisan saját neméhez vonzódó ember. Nem lenne velük semmi bajom, ha hálószobán belül hagynák másságukat. Felőlem harcoljanak a jogaikért, de mindezt tegyék úgy, hogy közben „engem” hagyjanak ki belőle. A nők sem melleik, nemi szerveik mutogatásával vívták ki szavazati jogukat (amikor ezt tették, már szavazhattak… hm.) Viszont, úgy gondolom, a legigazibb barátok tudnak lenni.
„Melegség járja át a lelkem”: Mindig, ha a gyerekeimre gondolok. Ha olyan emberre, aki közel áll hozzám. Ha a természetben gyönyörködve barangolok. Ha adhatok. Szóval akkor, ha SZERETHETEK.
„Lázban égek”: Izgulok. Általában valamilyen új, vagy megújuló, ám kellemes esemény előtt (munkában inkább utána! :D) érzem. Hogy minden úgy sikerüljön, ahogy szeretném, ergo, legyen tökéletes! :) A lámpalázhoz hasonló érzés. Jól sikerüljön az étel, jó legyen a hangulat, minden készen legyen, minden igényt kielégítsen… Legjobban akkor szokott sikerülni, ha nem várok senkit... Háziasszonyok rémálma! :)) Munkában, minden követelménynek, elvárásnak megfeleljek…
„Lángol a képem”: Ha zavarban vagyok. Általában uralni tudom a kínos helyzeteket, a belső viharokat, bizonytalanságomat leplezni tudom, ezáltal mindenki meg van győződve róla, hogy én tuti magabiztos vagyok. Hát nem. Sőt nem is mindig sikerül leplezni… Na, ekkor lángol a képem… A gyerekeim – mint mindenkié, gondolom -, sok kínos pillanatot szereztek nekem, amikor úgy éreztem, „leég a képemről a bőr”. Biztos volt ilyen saját magamnak köszönhetően is, amit igyekeztem elfelejteni. Nem is akarom felidézni… :DD
„Felforr az agyvizem”: szokott. A múltban. Fiatal koromban „lobbanékony” voltam. Később indulatos, ma már inkább csak „türelmes”. Ahogy öregszem, úgy higgadok. Tartósnak bizonyul. Két oka is van. Nincs is kivel veszekedni, és… a gyerekeim is öregszenek. ;)
Forróság (kánikula): Az egyetlen „természetes” ellenségem. Minden évben rettegek a nyári hónapoktól. Gyerekkoromtól kezdve rosszul viselem. Évről évre rosszabb…
Hideg: szeretem. Nagyon hideg időben minden sejtemben érzem, hogy élek. Tiszta, oxigéndús levegőt szívhatok be, melytől kitágul a tüdőm. Szeretek havat lapátolni, sétálni a hóesésben, megmosakodni az első, frissen hullott hóban, fürödni az ősz dércsípte szín-kavalkádjában, gyönyörködni a hófehér tájban, az ereszek alján csöpögő jégcsapokban, a tó jegén ütött repedések szivárványszínben pompázó látványában. Nyáron esőben sétálni, és – biztonságos helyről – bámulva csodálni a viharokat.
„Nem olvad meg a jég a szájában”: Morc, savanyú, humorérzék nélküli emberek. Nem a kedvenceim. Ha lehet, menekülök a közelükből, s kerülöm a társaságukat.
„Dermesztő félelem”: Azóta ismerem az érzést, amióta anya vagyok. Felejthetetlen pillanatok rögzülnek az ember emlékezetében, sajnos, amitől életem végéig „kiráz a hideg”.
„Megfagy a vér az ereimben”: Olyan helyzetek, emlékek, események, negatív élmények, amik különböző intenzitású, (de mindig erős) félelem-érzetet keltenek bennem. Egy ideg-impulzus fut át a gerincvelőmön, amit fizikailag is érzékelek, az adrenalin-szintem csúcsokat dönget, s másodpercek töredéke alatt kell úrrá lennem rajta, hogy cselekedni, segítni tudjak. Eddig sikerült…
Meleg: Csak a tavaszi langy-meleget, vagy az őszi vénasszonyok nyarát szeretem. Az első, valóban szívet-lelket melengető lágy, még gyámoltalan napsütést, vagy a már gyengülő, fáradt, de még sziporkázó fényjátékokra képes őszi napsugarakat. Mindkettő magába szív, átölel, melegíti a testemet, simogatja az arcomat.
Meleg: homofób, szexuálisan saját neméhez vonzódó ember. Nem lenne velük semmi bajom, ha hálószobán belül hagynák másságukat. Felőlem harcoljanak a jogaikért, de mindezt tegyék úgy, hogy közben „engem” hagyjanak ki belőle. A nők sem melleik, nemi szerveik mutogatásával vívták ki szavazati jogukat (amikor ezt tették, már szavazhattak… hm.) Viszont, úgy gondolom, a legigazibb barátok tudnak lenni.
„Melegség járja át a lelkem”: Mindig, ha a gyerekeimre gondolok. Ha olyan emberre, aki közel áll hozzám. Ha a természetben gyönyörködve barangolok. Ha adhatok. Szóval akkor, ha SZERETHETEK.
„Lázban égek”: Izgulok. Általában valamilyen új, vagy megújuló, ám kellemes esemény előtt (munkában inkább utána! :D) érzem. Hogy minden úgy sikerüljön, ahogy szeretném, ergo, legyen tökéletes! :) A lámpalázhoz hasonló érzés. Jól sikerüljön az étel, jó legyen a hangulat, minden készen legyen, minden igényt kielégítsen… Legjobban akkor szokott sikerülni, ha nem várok senkit... Háziasszonyok rémálma! :)) Munkában, minden követelménynek, elvárásnak megfeleljek…
„Lángol a képem”: Ha zavarban vagyok. Általában uralni tudom a kínos helyzeteket, a belső viharokat, bizonytalanságomat leplezni tudom, ezáltal mindenki meg van győződve róla, hogy én tuti magabiztos vagyok. Hát nem. Sőt nem is mindig sikerül leplezni… Na, ekkor lángol a képem… A gyerekeim – mint mindenkié, gondolom -, sok kínos pillanatot szereztek nekem, amikor úgy éreztem, „leég a képemről a bőr”. Biztos volt ilyen saját magamnak köszönhetően is, amit igyekeztem elfelejteni. Nem is akarom felidézni… :DD
„Felforr az agyvizem”: szokott. A múltban. Fiatal koromban „lobbanékony” voltam. Később indulatos, ma már inkább csak „türelmes”. Ahogy öregszem, úgy higgadok. Tartósnak bizonyul. Két oka is van. Nincs is kivel veszekedni, és… a gyerekeim is öregszenek. ;)
Forróság (kánikula): Az egyetlen „természetes” ellenségem. Minden évben rettegek a nyári hónapoktól. Gyerekkoromtól kezdve rosszul viselem. Évről évre rosszabb…
Az idő.
Idő > kifejezések, állandó szókapcsolati rendszerek, funkciói, jelentései:
Az idő: a negyedig dimenzió, helyek, helyzetek, tárgyak, élőlények „pontosabb” meghatározására.
Ember „alkotta” fogalom, saját életének újabb korlátok közé szorítására. Több szempontból is baromságnak tartom. Leginkább „természet-ellenessége” miatt. Minden élőlénynek – így az embernek is -, megvan a saját élet(bio)ritmusa, amit nem lenne szabad korlátok közé szorítani.
A növények, az állatok pontosan tudják, mikor mi a teendőjük, pedig egyiken sem láttam kar(láb)órát.
A paraszt (nem pejoratív!) sem azt mondja, hogy március 5.-e van, mennem kell ásni, hanem azt, felengedett a fagy, megkezdhetjük a tavaszi munkákat. És pontosan tudja mit, mikor kell tennie az újabb fagy beálltáig, anélkül, hogy az órát nézné. A Nappal ébred, nem vekkerre, s addig munkálkodik, amíg világos van… Neki és a többi „természet gyermekének” (civilizációtól mentes emberi törzsek, vagy éppen pl. erdőjárók) a Nap és a csillagok járása mondja meg mikor, mit kell tennie.
Még ezen az egy bolygón sem egyforma az idő emberi értelmezése. A Wall Streeten néhány másodpercnyi késés milliós üzleteket tehet tönkre, de Afrikában pl. egy konkrét időpontra megbeszélt találkára napokig várnak az emberek, mert ott az a természetes.
Az idő sohasem „pontos”. XIII. Gergely pápa elfogadta a julián naptár szükséges módosítását, de a mai napig vitatott még a kezdő dátuma is! Bevezetése némileg javított a helyzeten, de még így is „veszítünk” évente 6 órát a Nap, a Hold és csillagok állása alapján. De, minden negyedik évben „csinálunk” még egy napot. Abszurd!
Valójában tehát, sohasem tudjuk pontosan mennyi az idő. Az angolok a XVIII., a kínaiak csak valamikor a XX. század közepén tértek át a Gergely-naptárra. Népi hagyományaikban azonban még mindig tovább él saját időszámításuk. És mi van a Perzsa, Héber, Iszlám, vagy egyiptomi időszámításokkal? Melyik szerint kellene élnünk? Az pozitív, hogy legalább már „egységesítettük”, fogalmam sincs mi alapján… (Ki volt az erősebb? :D).
Vagy, ki ne tapasztalta volna már, hogy ha hosszabb ideig nincs időkorlátok közé szorítva, mert beteg, vagy szabadságon van, „elcsúszik a ritmusa”? Az első néhány napban még lehet, hogy felébred az addig megszokott időben, de ez egyre inkább kitolódik…
Nem a természetes életritmusunk szerint élünk, hanem alkalmazkodva egy katonás, fegyelmezett társadalmi rendhez. Ez állandó stressz-helyzetben tart minket, amire az első perctől kezdve hozzászoktatjuk a gyermekeinket is, megrövidítve ezzel nem csak a saját, hanem az ő életüket is. Ej, de jó szülők vagyunk! „Nem baj, hogy idegbajos leszel, korán halsz, de megfelelsz idegen elvárásoknak!!!” Hm.
Persze, én sem vagyok kivétel…. Sajnos. Én is pontosságra, a társadalom által előírt követelményekre neveltem a gyerekeimet, igaz, megrövidítve minden szabályt, amit lehetett… (Nem kellett háromóránként tejcsiznie, nem ébresztettem fel miatta. Később sem kellett azért ennie, mert déli 12 óra volt, megtehette akkor, amikor megéhezett. Nem kellett feltétlenül elaludnia este fél nyolckor, de le kellett pihennie, mondjuk egy könyvvel, vagy egy matchboxxal. Nem azért kellett a megígért időre elmennie valahová, hogy pontos legyen, hanem, mert tekintettel kellett lennie arra, aki várt rá. Vagyis, nem azért kellett beérnie az iskolába 8-ra, mert büntetést kap, ha nem teszi, hanem, mert ott volt még másik 25 ember, akit megzavart volna a késésével… stb…) Igyekeztem olyan szempontokat előtérbe helyezni, amivel nem a félelmet, a stresszt nevelem beléjük, hanem a tapintatot, figyelmességet. (Nem is stresszelnek, még vonat-menetrend miatt sem! Hm…)
Viszont az is elég, ha önmagunkba nézünk. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna „igen, én 37; 43; 51…. stb évesnek érzem magam”. Mindenkiben ott lakozik a kortalanság! Lehetünk bölcsebbek, tapasztaltabbak, gondolkodhatunk időről-időre másként, de érzéseinkben, a lelkünkben nem létezik az idő fogalma. Mindig ugyanannak az embernek érezzük magunkat.
„Time is money: Az idő pénz”: mondják az angolok. El is uralkodott az anyagias szemlélet minden civilizált társadalomban. Jelenleg éppen összeomlani látszik… (Hál’ Istennek! Hátha a helyében a szeretet kap elsőbbséget!) Számomra a pénz mindig szükséges rosszat jelentett. Ha több volt, mint amire szükségem volt, elajándékoztam. Régóta nincs. Több a gondom a csekkekkel, de legalább nem kell aggódnom a válság miatt. Hehe.
Vásárolni mindig utáltam, az utolsó pillanatban indulok neki, akkor is célirányosan. Nem nézek kirakatokat, nem nézelődöm, inkább előtte tájékozódom (barátnők, postaládába dobált „szakirodalom”), hogy hová menjek. Nincs tartalékom (most biztos elúszott volna), nincs külön életbiztosításom, még a halálomra sem kell „kuporgatnom”, nem akarok temetőben „pihenni”.
„Az idő minden sebet begyógyít”: Csakhogy: „Az elefántok nem felejtenek” :-).
Nem gyógyul be minden sebem, hiába próbálom elővenni a legmegértőbb oldalamat.
„Megette az idő vasfoga”: Hát igen. Elöregszik, megöregszik, amortizálódik, elpusztul. Nincs vele semmi bajom!
„Eljárt fölötte az idő”: Lásd előző! Kiterjesztve az élőlényekre, emberekre is. Állandó megújulás. Ezzel sincs semmi bajom. Az életet mindig is egy örökös körforgásnak fogtam fel, beleértve a halált, s a megújulást. No, nem a feltámadásra gondolok, azt baromságnak tartom. Biológiailag egy sima szervesanyag-körforgásnak, szellemileg és lelkileg energiaáramlásnak. Tekintve, hogy a „természet nem pazarol”!
Nem félek a haláltól. Az élettől félek. Attól, hogy nem élhetek abban a minőségben, amiben szeretném. Nem az anyagiakra gondolok. El kell ugyan fogadnom, hogy az életben-maradás egyik eszköze a pénz, dolgozni ráadásul még szeretek is, de minőségen az egymás közötti kapcsolatainkat értem. Szeretni és szeretve lenni, békében, egy erőszak nélküli világban…
„Nincs rá időm!”: Tapasztalatom szerint, mindig mindenre van az embereknek ideje, – HA AKARJA!
Sok esetben összetévesztik a „kedvem”-mel. Nem használtam. Ha valóban fontosabb dolgom akadt, más kötelezettségemnek kellett eleget tennem, megbeszéltem a gyerekeimmel, hogy mikor tudok eleget tenni óhajuknak, s azt be is tartottam. Ezt alkalmaztam más esetekben is, baráti, családi, üzleti körökben… Visszatekintve egy-egy életszakaszomra, fogalmam sincs, hogyan oldottam meg…
„Koromhoz képest”: Sohasem tagadtam le a koromból semennyit. Megszenvedtem minden percét, miért tagadnám el? Sohasem akartam „visszamenni”, újra 16, 28, vagy bármennyi idős lenni. Sokan mondják „jaj, ha még egyszer … lehetnék”. És akkor mi lenne? Másképpen cselekednék? Minek? Hisz mindegy melyik úton haladunk tovább, újabb és újabb hibákat követnénk el. Hiba nélkül nem lehet élni. A hibák adják az életben-maradáshoz szükséges tapasztalatokat. „Ami nem öl meg, megerősít!”. Már klasszikussá vált a mondás, s én is elmondhatom, nagyon is tudom, mennyire igaz! Mindezek ellenére (vagy miatta), azt gondolom, a „koromhoz képest” nem állok rosszul! Ezt kéne felismernie a társadalomnak… és hasznosítania!
„Fiatalság, bolondság” : Lehet. Én csak arra emlékszem, hogy áttáncoltam a tizen..éveimet. Élőzenekaros bálokba jártam, ha tehettem, minden hétvégén. Gyalog jártunk át a szomszédos falvakba táncolni. Iskola, tanulás, tánc. Ezek a legélénkebb emlékeim. Nem sokáig tartott. 17 évesen már dolgoztam, s megismerkedtem gyerekeim apjával. 19 és fél évesen már anya voltam…
Az idő: a negyedig dimenzió, helyek, helyzetek, tárgyak, élőlények „pontosabb” meghatározására.
Ember „alkotta” fogalom, saját életének újabb korlátok közé szorítására. Több szempontból is baromságnak tartom. Leginkább „természet-ellenessége” miatt. Minden élőlénynek – így az embernek is -, megvan a saját élet(bio)ritmusa, amit nem lenne szabad korlátok közé szorítani.
A növények, az állatok pontosan tudják, mikor mi a teendőjük, pedig egyiken sem láttam kar(láb)órát.
A paraszt (nem pejoratív!) sem azt mondja, hogy március 5.-e van, mennem kell ásni, hanem azt, felengedett a fagy, megkezdhetjük a tavaszi munkákat. És pontosan tudja mit, mikor kell tennie az újabb fagy beálltáig, anélkül, hogy az órát nézné. A Nappal ébred, nem vekkerre, s addig munkálkodik, amíg világos van… Neki és a többi „természet gyermekének” (civilizációtól mentes emberi törzsek, vagy éppen pl. erdőjárók) a Nap és a csillagok járása mondja meg mikor, mit kell tennie.
Még ezen az egy bolygón sem egyforma az idő emberi értelmezése. A Wall Streeten néhány másodpercnyi késés milliós üzleteket tehet tönkre, de Afrikában pl. egy konkrét időpontra megbeszélt találkára napokig várnak az emberek, mert ott az a természetes.
Az idő sohasem „pontos”. XIII. Gergely pápa elfogadta a julián naptár szükséges módosítását, de a mai napig vitatott még a kezdő dátuma is! Bevezetése némileg javított a helyzeten, de még így is „veszítünk” évente 6 órát a Nap, a Hold és csillagok állása alapján. De, minden negyedik évben „csinálunk” még egy napot. Abszurd!
Valójában tehát, sohasem tudjuk pontosan mennyi az idő. Az angolok a XVIII., a kínaiak csak valamikor a XX. század közepén tértek át a Gergely-naptárra. Népi hagyományaikban azonban még mindig tovább él saját időszámításuk. És mi van a Perzsa, Héber, Iszlám, vagy egyiptomi időszámításokkal? Melyik szerint kellene élnünk? Az pozitív, hogy legalább már „egységesítettük”, fogalmam sincs mi alapján… (Ki volt az erősebb? :D).
Vagy, ki ne tapasztalta volna már, hogy ha hosszabb ideig nincs időkorlátok közé szorítva, mert beteg, vagy szabadságon van, „elcsúszik a ritmusa”? Az első néhány napban még lehet, hogy felébred az addig megszokott időben, de ez egyre inkább kitolódik…
Nem a természetes életritmusunk szerint élünk, hanem alkalmazkodva egy katonás, fegyelmezett társadalmi rendhez. Ez állandó stressz-helyzetben tart minket, amire az első perctől kezdve hozzászoktatjuk a gyermekeinket is, megrövidítve ezzel nem csak a saját, hanem az ő életüket is. Ej, de jó szülők vagyunk! „Nem baj, hogy idegbajos leszel, korán halsz, de megfelelsz idegen elvárásoknak!!!” Hm.
Persze, én sem vagyok kivétel…. Sajnos. Én is pontosságra, a társadalom által előírt követelményekre neveltem a gyerekeimet, igaz, megrövidítve minden szabályt, amit lehetett… (Nem kellett háromóránként tejcsiznie, nem ébresztettem fel miatta. Később sem kellett azért ennie, mert déli 12 óra volt, megtehette akkor, amikor megéhezett. Nem kellett feltétlenül elaludnia este fél nyolckor, de le kellett pihennie, mondjuk egy könyvvel, vagy egy matchboxxal. Nem azért kellett a megígért időre elmennie valahová, hogy pontos legyen, hanem, mert tekintettel kellett lennie arra, aki várt rá. Vagyis, nem azért kellett beérnie az iskolába 8-ra, mert büntetést kap, ha nem teszi, hanem, mert ott volt még másik 25 ember, akit megzavart volna a késésével… stb…) Igyekeztem olyan szempontokat előtérbe helyezni, amivel nem a félelmet, a stresszt nevelem beléjük, hanem a tapintatot, figyelmességet. (Nem is stresszelnek, még vonat-menetrend miatt sem! Hm…)
Viszont az is elég, ha önmagunkba nézünk. Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta volna „igen, én 37; 43; 51…. stb évesnek érzem magam”. Mindenkiben ott lakozik a kortalanság! Lehetünk bölcsebbek, tapasztaltabbak, gondolkodhatunk időről-időre másként, de érzéseinkben, a lelkünkben nem létezik az idő fogalma. Mindig ugyanannak az embernek érezzük magunkat.
„Time is money: Az idő pénz”: mondják az angolok. El is uralkodott az anyagias szemlélet minden civilizált társadalomban. Jelenleg éppen összeomlani látszik… (Hál’ Istennek! Hátha a helyében a szeretet kap elsőbbséget!) Számomra a pénz mindig szükséges rosszat jelentett. Ha több volt, mint amire szükségem volt, elajándékoztam. Régóta nincs. Több a gondom a csekkekkel, de legalább nem kell aggódnom a válság miatt. Hehe.
Vásárolni mindig utáltam, az utolsó pillanatban indulok neki, akkor is célirányosan. Nem nézek kirakatokat, nem nézelődöm, inkább előtte tájékozódom (barátnők, postaládába dobált „szakirodalom”), hogy hová menjek. Nincs tartalékom (most biztos elúszott volna), nincs külön életbiztosításom, még a halálomra sem kell „kuporgatnom”, nem akarok temetőben „pihenni”.
„Az idő minden sebet begyógyít”: Csakhogy: „Az elefántok nem felejtenek” :-).
Nem gyógyul be minden sebem, hiába próbálom elővenni a legmegértőbb oldalamat.
„Megette az idő vasfoga”: Hát igen. Elöregszik, megöregszik, amortizálódik, elpusztul. Nincs vele semmi bajom!
„Eljárt fölötte az idő”: Lásd előző! Kiterjesztve az élőlényekre, emberekre is. Állandó megújulás. Ezzel sincs semmi bajom. Az életet mindig is egy örökös körforgásnak fogtam fel, beleértve a halált, s a megújulást. No, nem a feltámadásra gondolok, azt baromságnak tartom. Biológiailag egy sima szervesanyag-körforgásnak, szellemileg és lelkileg energiaáramlásnak. Tekintve, hogy a „természet nem pazarol”!
Nem félek a haláltól. Az élettől félek. Attól, hogy nem élhetek abban a minőségben, amiben szeretném. Nem az anyagiakra gondolok. El kell ugyan fogadnom, hogy az életben-maradás egyik eszköze a pénz, dolgozni ráadásul még szeretek is, de minőségen az egymás közötti kapcsolatainkat értem. Szeretni és szeretve lenni, békében, egy erőszak nélküli világban…
„Nincs rá időm!”: Tapasztalatom szerint, mindig mindenre van az embereknek ideje, – HA AKARJA!
Sok esetben összetévesztik a „kedvem”-mel. Nem használtam. Ha valóban fontosabb dolgom akadt, más kötelezettségemnek kellett eleget tennem, megbeszéltem a gyerekeimmel, hogy mikor tudok eleget tenni óhajuknak, s azt be is tartottam. Ezt alkalmaztam más esetekben is, baráti, családi, üzleti körökben… Visszatekintve egy-egy életszakaszomra, fogalmam sincs, hogyan oldottam meg…
„Koromhoz képest”: Sohasem tagadtam le a koromból semennyit. Megszenvedtem minden percét, miért tagadnám el? Sohasem akartam „visszamenni”, újra 16, 28, vagy bármennyi idős lenni. Sokan mondják „jaj, ha még egyszer … lehetnék”. És akkor mi lenne? Másképpen cselekednék? Minek? Hisz mindegy melyik úton haladunk tovább, újabb és újabb hibákat követnénk el. Hiba nélkül nem lehet élni. A hibák adják az életben-maradáshoz szükséges tapasztalatokat. „Ami nem öl meg, megerősít!”. Már klasszikussá vált a mondás, s én is elmondhatom, nagyon is tudom, mennyire igaz! Mindezek ellenére (vagy miatta), azt gondolom, a „koromhoz képest” nem állok rosszul! Ezt kéne felismernie a társadalomnak… és hasznosítania!
„Fiatalság, bolondság” : Lehet. Én csak arra emlékszem, hogy áttáncoltam a tizen..éveimet. Élőzenekaros bálokba jártam, ha tehettem, minden hétvégén. Gyalog jártunk át a szomszédos falvakba táncolni. Iskola, tanulás, tánc. Ezek a legélénkebb emlékeim. Nem sokáig tartott. 17 évesen már dolgoztam, s megismerkedtem gyerekeim apjával. 19 és fél évesen már anya voltam…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
